Second

Második fejezet

Vallomás egy halottnak

Próbáltam valamiben megkapaszkodni, de a földre zuhantam. A következő pillanatban már csak a gépek csipogását hallottam. Kinyitottam a szemem s mikor körbe néztem észleltem, hogy egy kórházban fekszem. A falak fehérek,az ágyak tiszták s a fertőtlenítőszag iszonyatosan erősen érződik. Olyan tisztának és világosnak tűnt minden. Apám az ágyam mellett ült,arcát tenyerébe süllyesztve. Amint végignéztem rajta láttam,hogy nincs túl jó passzban. Az aggodalmát szinte érezni lehetett a levegőben. Bűnbánóan néztem rá. Megakartam nyugtatni. Pár kedves szót szólni hozzá,de egy hang sem jött ki a torkomon. Kezemet lassan,erőtlenül nyújtottam felé majd megsimogattam a térdét. Fejét felemelte és csillogó szemekkel nézett rám. - Hogy vagy kicsikém? Szólni nem tudtam így hát csak megfogtam a kezét és gyengén szorítottam. Szemeim könnybe lábadtak, torkomba pedig hatalmas gombóc fészkelte be magát. Sok pillanat közül az egyik melyhez az ember beteges erőkkel ragaszkodik. Ismét gyermeknek érezni magunkat s némi törődést kapni. Hosszú hatás szünet után, mire végre egy kicsit összekapartam magam megszólaltam. De a szavak mégsem úgy hagyták el a számat,mint ahogy én azt elképzeltem. Talán ahhoz tudnám hasonlítani,mint amikor egy seggrészeg ember próbál érthető mondatot kicsikarni magából.
- "Igen. Minden rendben van."
Ez volt az a mondat amit szerettem volna kinyögni Apám nagyon sóhajtott. Talán a megkönnyebbültségtől vagy csak a terhektől. Számításaim szerint még mindig május 21.kedd volt. Erre az egy dátumra tisztán emlékeztem. Ez volt az a nap mikor..mikor Zick "meghalt". Ismét szólni kívántam idétlennek tűnő gagyogásommal.
 -Milyen nap van?- Apám nagyon erősen próbált koncentrálni,hogy megértse mit is mondok neki. Arca megdermedt s szemöldökét ráncolta miközben zagyva szavaimat elemezte. Egy kicsit várt,majd így szólt:
- Péntek van Kate.
Hmm..mikor átgondoltam a napokat úgy éreztem nincs semmi baj csak pár napot pihentem. De az agyam iszonyatosan lassan működött. Iszonyatos erőfeszítések árán tudtam kiszámolni,hogy keddtől péntekig hány nap telhetett el.
- Szóval 3 napot aludtam? - Apám ismét nagyot sóhajtott,szemében némi szomorúság látszódott és kisvártatva kinyögte: - Augusztus van. Eleinte alig fogtam fel. Mintha egy rossz vicc lenne az egész. Csodálkozva néztem apámra,aki csak felállt és kiment szólni az orvosnak. Nagy eseménynek tekintették,hogy végre felkeltem. Szinte semmit sem tudtam. Az agyam működése igen lassú volt,de a járás még a gondolkodásnál is nehezebb volt. Az élet annyi nehézséget gördít elénk. Meg kell tanultunk járni,beszélni és saját döntéseket hozni. Egyszer is elég lett volna keresztülmenni ezeken nemhogy kétszer.Még 3 szörnyű hetet töltöttem el a kórházban mire valamelyest ismét a régi lettem.A terápiák és az orvosok rengeteget segítettek. A járás ismét gyerekjáték volt.Amikor kiengedtek otthon visszazuhantam a gondolatok sötét mélységébe. Zick. Hiányát senki és semmi sem pótolta. Hiába vettem be bármit nem segített rajtam sem az alkohol sem a gyógyszerek.Lassan az élvezeti szerek ismét hatalmukba kerítettek,de tudtam,hogy nem szabad hagynom,hogy a pillanatnyi édes mámor ismét elragadjon. Tennem kellett valamit. Gyerekes ötletnek tűnhet,de úgy gondoltam írok Neki egy levelet. "Kedves Zick! Iszonyatosan hiányzol. Lelkemben hatalmas űr tombol amióta elmentél innen. Egyedül maradtam.Nélküled. Elvettem tőled az életedet, aminek nem így kellett volna lennie. Szeretnék melletted lenni, ott ahol már senki és semmi nem állhat közénk. Talán egyszer , majd megbocsájtod nekem amit tettem,de félek,hogy az örökkévalóság is túl kevés idő lenne hozzá. Szeretlek: Kate" Mikor megírtam a levelet gondosan összehajtottam és egy bordó szalaggal átkötöttem. Felkaptam a dzsekimet és elindultam az ajtó felé. Mikor kiléptem az utcára megcsapott a kellemes,friss levegő. Hűvös őszi idő volt már. Gyomrom görcsben állt miközben a cél felé tartottam. Hideg szél fújta a színes őszi leveleket,de a világ mégis fekete-fehérnek tűnt számomra. Fejemet lehajtottam,miközben tekintetemet a földnek szegeztem. Néha-néha felpillantottam,hogy tudjam merre tartok. Mikor a folyóhoz értem csak bámultam a távolba és eljátszottam a gondolattal, mennyire felszabadító érzés lenne számomra a halál. De mit is érnék el vele? Hiszen utána már semmit nem éreznék.Torkomba ismét befészkelte magát egy nagy gombóc,amitől szinte levegőt sem kaptam. Elmorzsoltam pár könnycseppet majd a folyóba dobtam a levelet.