Negyedik fejezet
Vésett fájdalmak
Persze, hogy tudtam a választ, minden egyes kérdésre,amit feltettem magamnak. Valahogy kezdett egyre jobban dühíteni, hogy a tehetetlenség hálójába fonódom, miközben ismerem a másik utat. Azt az utat, ami megkönnyítené a napjaimat valamennyire és nem kéne görnyedten,lefelé nézve járnom az utcákon, miközben azon tűnődöm, hogy most, miként nézhetnek rám az emberek. Természetesen magam is tudtam nagyon jól, hogy szörnyű tettemről csak én tudok, hiszen Zick magával vitte a túlvilágra ezt a fájdalmat. Szerettem volna elfelejteni mindent mit akkor, aznap tettem, de nem ment. Szerettem volna ismét fellégezni miközben a kék égbolt tisztaságában elmerülök, de nem sikerült. Van egy bizonyos pont, mikor az ember úgy érzi, hogy nincs tovább,lépnie kell, hiszen nem bír ott maradni ahol jelenleg van. Pont ugyan így éreztem magam én is. Bármerre is léptem minden ember pillantása úgy hasított belém akár a késem Drága Zick gyomrába. Csupa fájdalom volt minden egyes perc számomra. Nagyvonalakban eldöntöttem, hogy mit is kéne tennem ebben a helyzetben,de úgy gondoltam,hogy ennek a lépésnek még nem jött el az ideje. Mindig kell egy kis köztes állapot, mikor az embernek van ideje lebegni a fehér ködben ,majd hirtelen lezuhanni a sötét gödör legmélyére. Amikor kiadhatja magából,azt ami bántja és senki sem keresi meg,hogy mi is áll a háttérben. Ahogy a székemen ültem egymagamban,szinte a fülemben hallottam a szavakat melyek lágyan súgták bűneim minden apró részletét. Nagyon sóhajtottam és úgy döntöttem eljött az idő egy kis „lebegésre”. Ismét elővettem naplómat és lapjait megtöltöttem lelkem apró darabkáival.
Csak ülök a széken s bámulok meredten, hallgatom mindig mi rosszat tettem.
Bűn,hogy élek,bűn,hogy vagyok Sosem leszek olyan kit elfogattok
Torkomban gombóc,szememben könny elnyelek mindent,csak magam gyötröm.
A monológ véget ér,lassan felállok hátat fordítok s elsétálok.
Szobámban ülök,lehunyom szemem Azt kívánom: Bár ne lennék ezen a helyen.
Csak ringatom magam,szépséges álmokba elmennék innen bárhova.
Keresem kiutam,de nem találom Késemhez nyúlok,mi ott hever az ágyon, megfogom s csuklómat enyhén megvágom.
Bőröm felszakad,vérem kiszalad fehér lepedőmre később rászárad.
Arcom letörlöm,kezem megmosom, Sóhajok közt mondom: Nincs semmi bajom.
Mikor megszököm innen az maga a mennyország.
De kérdem én: Utána miért térek vissza hozzád?
Ez az a hely hol mindig önmagam voltam.
Hol a tükörben nevet gyermekkori mivoltam.
Visszanevet rám a régi,aranyos kislány.
S lelkemből előjön pár régi foszlány.
Ki voltam akkor, mily boldog voltam,
S ezt a szépet magamtól eldobtam.
Ohh de jaj nekem mit tettem?!
Kétségek közt mindent tönkre tettem.
Csodás álmok,csalódások
Vágyak,tettek,megbánások.
El kell engednem régi tükörképem
Megbántam,hogy felélesztettem.
Ég veled nevető kislány ki a tükörből olykor visszanéz rám.
Csak maradj holt,s többé ne kelj fel
Hidd el jobb így ezerszer.
Tulajdonképpen igen… mikor valahonnan elszakadhat az ember az egyfajta boldogság, de mégis megjelenik az a furcsa űr ott belül a mellkasában. Nehezen tudom elhelyezni magamban az érzéseimet és eldönteni azt,hogy vajon jó e amit teszek. Gyűlöltem a várost ahol éltem, a folyót,ahová régen naponta jártam, a szobám falai közt már nem éreztem magam biztonságban. Tovább kell,hogy lépjek. Szükségem lesz valami újra,ami teljesen elhatárolódik a régi életemtől, hogy többé ne szakíthassa fel semmi a sebeket melyeket gondosan takargatok a világ előtt. Még egy kis fájdalom belefér. Sosem voltam jó a búcsúzásban és az elköszönésben. A szavakat mindig is ügyetlenül pakolgattam egymás után és olykor-olykor megbotlott a nyelvem. Ezért döntöttem úgy,hogy nem személyesen búcsúzom el. Így valamivel egyszerűbb. Bármennyire is kínzott a vágy,hogy megvárjam apámat, egy utolsó ölelés erejéig,mégis úgy döntöttem,hogy inkább egy levelet hagyok neki. Rengeteg dolog kavargott a fejemben a szeretetről, kötődésről és a törődésről. Tudtam jól, hogy mennyire szeret és mit jelentek neki,de egyszer mindennek vége szakad. Én egy újabb fejezetet nyitok, apám pedig 42 fejezetet zár le miután rájön,hogy végleg elvesztett.
Fogtam egy utazótáskát,gyors mozdulatokkal beledobáltam néhány létfontosságú dolgot, majd a konyhába vonultam a táskával együtt. Leültem az asztalhoz,tollat s papírt fogtam aztán írni kezdtem:
Szia Apa! Tudom, hogy meglepve fogod ezt a levelet olvasni. Sajnos nem maradt más választásom, mint itt hagyni téged magadra. Nem szeretném,ha magadat vádolnád, hiszen Te tényleg minden tőled telhetőt megtettél. Ne tegyél fel magadnak kérdéseket,mivel a választ megírom a „miért”-re. Olyan dolgot tettem meg,amivel borzasztóan nehéz együtt élni. A szeretteim mindig fontosak voltak számomra,bár nem sok akadt belőlük. Muszáj új életet kezdenem,egy új helyen. Nélküled. Ég veled!
Puszi: Kate
Nagyon jól tudtam,ha elolvassa ezt a levelet számára egy világ dől össze és már nem lesz értelme az életének,hiszen nem lesz már ott az aki éltette. Nem írtam neki regényeket,sőt még tömött sorokat sem, hiszen nem a mennyiség a lényeg,hanem a tartalom. Gondoskodtam róla,hogy mindenre adódjon lehetősége a levél elolvasása után. Kitettem az asztalra egy üveg bort és két levél nyugtatót, mellé egy fegyvert helyeztem teli tárral majd végül egy csomózott kötelet akasztottam a mennyezetre. Ezek csak lehetőségek voltak. Választhatott az élet és a halál különböző fajtái közül.
Az ő döntése volt mit választ, nem manipuláltam semmivel. Úgy terveztem,hogy bármelyik utat is választja nem fogom végignézni. De ma korábban tért haza a munkából. Hallottam a kocsi ajtajának csapódását,s szívem majd kiugrott a helyéről. Hirtelen vettem egy kis levegőt,melyet el is felejtettem kifújni majd, gyors, könnyed léptekkel kiosontam a hátsó ajtón,s leguggoltam a konyhaablak alá, ahonnan néha mesteri óvatossággal pillantottam be,hogy szemmel követhessem mi zajlik a konyhában. Láttam apámat amit a levélhez nyúl,majd felemeli. Miközben olvasta szemöldökét ráncolta,de arca meg se rebbent. Kisvártatva föl s le mászkált az asztal mellett. Idegesnek tűnt. Tenyerét végigsimította arcán,miközben nyakát hátrahajtotta.
Kicsit közelebb lépett az ablakhoz,mire én gyorsan lelapultam. Vártam néhány másodpercet, ami óráknak tűnt ebben a helyzetben, de mire felkeltem volna már csak egy nagy durranás hallatszott ki a házból, majd hallani lehetett amit az élettelen test a padlóra rogyik. Testem megrázkódott, a hideg végigfutott minden porcikámon.
