Tipikusan abba a helyzetbe kerültem, amire az emberek általában csak azt szokták mondani, a jó öreg Hollóból idézve: „Nem eshet örökké.” Nem tudom, hogy most hogy, s mint lesz... De ennél szarabb helyzetbe talán nem is keveredhettem volna. Hátam mögött tudhatok egy gyilkosságot és apám is véget vetett az életének. Nem a legjobb párosítás. Ebből talán csak úgy jöhetek ki a legjobban, ha én is megölöm magam. De nem, nem tehetem meg ezt apámmal, de még magammal sem. Tovább kell mennem, hogy éljek. De nehéz így életben maradni, ha az ember szívét ekkora terhek nyomják, és minden lélegzet vétel egyre nehezebb lesz. Nem is tudom, hogy lesz így lelki, valamint fizikai erőm a tovább lépésre, vagyis a további szenvedésre. Erőt kell vennem magamon, nagyot nyelni és új útnak indulni, majd új erőre kapni. De ehhez szükségem lesz egy helyre, ahol minden sokkal jobb lenne, könnyebb, lágyabb, s pihentetőbb.
Jelenleg futószalagon ömlik a fájdalom, sósav cseppjeikén hullik rám a bűntudat, s sikító üresség süvít a szélben. Az egyedüllét teljes megtestesülése. Hatalmas sebet tud ejteni az ember szívén, ha önhibájából veszti el azokat az embereket, akiket a világon a legjobban szeretett. Ezt nem pótolhatja semmi... sem egy új mobil, autó vagy bármi. Kerülhet az ember mellé új, megértő és szerető "család", különböző drága tárgyak személyében, az akkor sem lesz már ugyanolyan, mint előtte volt. A fájdalom örök. - mondaná egy idős bölcs, és én teljes mértékben egyet is értenék vele. Óriási fájdalommal tölt el a gondolat, hogy többé már senki sem fog így szólni: „Ne így csináld!” „Nem lesz így jó...” Akármennyire is bosszantotta az embert, akármennyire is a Pokolra kívánta őt... már nincs többé és soha nem is lesz. Szívfacsaró érzés lenne ezen tovább gondolkodnom. Ezért hát erőt veszek magamon és az ellenkező irányba fordulok, megfogom azt a kibaszott holmimat és elindulok. Kurva életbe mindennel, a kibaszott elvárásokkal, a rohadt bűntudattal, az idióta tévképzetekkel. Mindennel, ami miatt ez az egész bekövetkezett...Bár tudom, hogy az ennek az egész végzetes sorsnak az okozója én vagyok, mégsem tudtam ezt belátni. Azért mégsem lehetek én ennek az egész szarságnak az okozója... Vagy mégis?! A ROHADT ÉLETBE!! Nem ment... nem tudtam tovább lépni, még csak elindulni sem. A lábaim földbe gyökereztek, s nem akartak engedelmeskedni nekem. Torkomba hatalmas gombóc szorult, alig tudtam nyelni tőle, de tudtam, hogy nem maradhatok tovább. Hiszen az idő szorít. Elindultam hát... kitudja hová, merre. Terveim szertefoszlottak. Csak mentem, mentem és mentem. Leértem a vasútállomásra, és elhomályosodott tekintettel figyeltem az emberek érkező, s távolodó alakját. Kate Bonetti nincs többé. Most kezdődik egy szebb jövő, egy új fejezet ebben az életnek nevezett szenvedésben. Persze ha kitudom találni, hogy mennyire menjek messze és mégis hová... Á! Ez az! Roosendaal (Hollandia). Pont elég távol áll mindentől és mindenkitől. Pont megfelelő egy ilyen elcseszett sorsú embernek, mint nekem. Elmentem megvenni a jegyet, majd kissé bosszúsan felszálltam a vonatra a kevéske holmimat magammal cipelve. Ugyanis elég borsos ára volt a vonatjegynek. Útközben ki kéne találnom valamit, hogy hogyan és miből fogok megélni, mivel fogom igazolni magam és rengeteg más kérdésre megoldást kell találnom. Itt az idő: Kate Bonettinek meg kell halni.
Jelenleg futószalagon ömlik a fájdalom, sósav cseppjeikén hullik rám a bűntudat, s sikító üresség süvít a szélben. Az egyedüllét teljes megtestesülése. Hatalmas sebet tud ejteni az ember szívén, ha önhibájából veszti el azokat az embereket, akiket a világon a legjobban szeretett. Ezt nem pótolhatja semmi... sem egy új mobil, autó vagy bármi. Kerülhet az ember mellé új, megértő és szerető "család", különböző drága tárgyak személyében, az akkor sem lesz már ugyanolyan, mint előtte volt. A fájdalom örök. - mondaná egy idős bölcs, és én teljes mértékben egyet is értenék vele. Óriási fájdalommal tölt el a gondolat, hogy többé már senki sem fog így szólni: „Ne így csináld!” „Nem lesz így jó...” Akármennyire is bosszantotta az embert, akármennyire is a Pokolra kívánta őt... már nincs többé és soha nem is lesz. Szívfacsaró érzés lenne ezen tovább gondolkodnom. Ezért hát erőt veszek magamon és az ellenkező irányba fordulok, megfogom azt a kibaszott holmimat és elindulok. Kurva életbe mindennel, a kibaszott elvárásokkal, a rohadt bűntudattal, az idióta tévképzetekkel. Mindennel, ami miatt ez az egész bekövetkezett...Bár tudom, hogy az ennek az egész végzetes sorsnak az okozója én vagyok, mégsem tudtam ezt belátni. Azért mégsem lehetek én ennek az egész szarságnak az okozója... Vagy mégis?! A ROHADT ÉLETBE!! Nem ment... nem tudtam tovább lépni, még csak elindulni sem. A lábaim földbe gyökereztek, s nem akartak engedelmeskedni nekem. Torkomba hatalmas gombóc szorult, alig tudtam nyelni tőle, de tudtam, hogy nem maradhatok tovább. Hiszen az idő szorít. Elindultam hát... kitudja hová, merre. Terveim szertefoszlottak. Csak mentem, mentem és mentem. Leértem a vasútállomásra, és elhomályosodott tekintettel figyeltem az emberek érkező, s távolodó alakját. Kate Bonetti nincs többé. Most kezdődik egy szebb jövő, egy új fejezet ebben az életnek nevezett szenvedésben. Persze ha kitudom találni, hogy mennyire menjek messze és mégis hová... Á! Ez az! Roosendaal (Hollandia). Pont elég távol áll mindentől és mindenkitől. Pont megfelelő egy ilyen elcseszett sorsú embernek, mint nekem. Elmentem megvenni a jegyet, majd kissé bosszúsan felszálltam a vonatra a kevéske holmimat magammal cipelve. Ugyanis elég borsos ára volt a vonatjegynek. Útközben ki kéne találnom valamit, hogy hogyan és miből fogok megélni, mivel fogom igazolni magam és rengeteg más kérdésre megoldást kell találnom. Itt az idő: Kate Bonettinek meg kell halni.
Beléptem egy poros vagonba, majd cuccaimmal együtt levágtam magam egy ülésre, és vártam. Vártam hogy elinduljon és végre elkezdődjön egy új fejezet az életemben. Miközben az indulásra vesztegettem az időmet, körbenéztem kik vesznek körül. Próbáltam kitalálni, hogy vajon kinek mi lehet a saját története. Velem szemben egy meggyötört arcú, idős hölgy ült. Jól öltözött és ápolt volt. Őszes haja bedauerolva, ajkán piros rúzs, fülében gömb alakú, fehér fülbevaló. Sokáig néztem és elmélkedtem. Mit rejthet a múltja? Szörnyű gyermekkort, mikor még a tűző napon hajnaltól estéig verítékbe úszva kellett dolgozni a földeken? Vagy jobb családból származhatott? Műveltség, könyvek, tudomány, esetleg érettségi? Ami manapság már teljesen átlagos, de az ő idejében elég nagy dolognak számított. Követhetett el hatalmas hibákat az életben? Lehetnek unokái? Ha igen, akkor hogy viselkedhet velük? Mindegy is, nem számít ez nekem. Sosem fogom megtudni a válaszokat, ha meg igen, akkor sincsenek hatással az én szánalmas életemre. Foglalkozzak inkább csak a saját botrányos dolgaimmal.
Tőlem baloldalra egy cirka 19 éves fiú ült. Tipikusan a mai idióta, botrányos, szinte irritáló kinézettel. Pattanásos arc, vézna testalkat, bezselézett haj, fejét hatalmas fülhallgató, ami persze legalább 20.000 forintba kerülhetett, de a nadrágja és a cipője szakadt volt. Hihetetlen, hogy mennyire számítanak a külsőségek, hogy kinek, milye van. Botrányos. De most komolyan BOTRÁNYOS. Ha az ember valamit nem engedhet meg magának, akkor ne engedje meg magának. Csak sajnálatos módon olyan idióta társadalomban élünk... Ha nincs jó telefonod, márkás ruhád vagy drága holmijaid, akkor az emberek kinevetnek. Megvetnek, nem fogadnak be bizonyos közösségekbe. Pedig ez annyira "álszent" dolog. Persze ez csak a primitív emberekre jellemző. Igazság szerint az a leggazdagabb akinek nincs semmije. Vannak emberek, akik olyan szintre jutottak már, hogy nem érdekli őket a van és a nincs fogalma. Nem számít nekik semmi, csak a nyugalom.
- Menetjegyeket! Bérleteket! - Oh, a francba bele...úgy rám ijesztett ez a rohadt kalauz, miért nem tud egy kicsit halkabban ordítozni? A frászt hozta rám. Utálom mikor mélyen elmerülök a gondolatmenetem lefuttatásában és valami, vagy valaki -jelen esetben ez a szerencsétlen kalauz - közbevág.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése