Fifth

Tipikusan abba a helyzetbe kerültem, amire az emberek általában csak azt szokták mondani, a jó öreg Hollóból idézve: „Nem eshet örökké.” Nem tudom, hogy most hogy, s mint lesz... De ennél szarabb helyzetbe talán nem is keveredhettem volna. Hátam mögött tudhatok egy gyilkosságot és apám is véget vetett az életének. Nem a legjobb párosítás. Ebből talán csak úgy jöhetek ki a legjobban, ha én is megölöm magam. De nem, nem tehetem meg ezt apámmal, de még magammal sem. Tovább kell mennem, hogy éljek. De nehéz így életben maradni, ha az ember szívét ekkora terhek nyomják, és minden lélegzet vétel egyre nehezebb lesz. Nem is tudom, hogy lesz így lelki, valamint fizikai erőm a tovább lépésre, vagyis a további szenvedésre. Erőt kell vennem magamon, nagyot nyelni és új útnak indulni, majd új erőre kapni. De ehhez szükségem lesz egy helyre, ahol minden sokkal jobb lenne, könnyebb, lágyabb, s pihentetőbb.
Jelenleg futószalagon ömlik a fájdalom, sósav cseppjeikén hullik rám a bűntudat, s sikító üresség süvít a szélben. Az egyedüllét teljes megtestesülése. Hatalmas sebet tud ejteni az ember szívén, ha önhibájából veszti el azokat az embereket, akiket a világon a legjobban szeretett. Ezt nem pótolhatja semmi... sem egy új mobil, autó vagy bármi. Kerülhet az ember mellé új, megértő és szerető "család", különböző drága tárgyak személyében, az akkor sem lesz már ugyanolyan, mint előtte volt. A fájdalom örök. - mondaná egy idős bölcs, és én teljes mértékben egyet is értenék vele. Óriási fájdalommal tölt el a gondolat, hogy többé már senki sem fog így szólni: „Ne így csináld!” „Nem lesz így jó...” Akármennyire is bosszantotta az embert, akármennyire is a Pokolra kívánta őt... már nincs többé és soha nem is lesz. Szívfacsaró érzés lenne ezen tovább gondolkodnom. Ezért hát erőt veszek magamon és az ellenkező irányba fordulok, megfogom azt a kibaszott holmimat és elindulok. Kurva életbe mindennel, a kibaszott elvárásokkal, a rohadt bűntudattal, az idióta tévképzetekkel. Mindennel, ami miatt ez az egész bekövetkezett...Bár tudom, hogy az ennek az egész végzetes sorsnak az okozója én vagyok, mégsem tudtam ezt belátni. Azért mégsem lehetek én ennek az egész szarságnak az okozója... Vagy mégis?! A ROHADT ÉLETBE!! Nem ment... nem tudtam tovább lépni, még csak elindulni sem. A lábaim földbe gyökereztek, s nem akartak engedelmeskedni nekem. Torkomba hatalmas gombóc szorult, alig tudtam nyelni tőle, de tudtam, hogy nem maradhatok tovább. Hiszen az idő szorít. Elindultam hát... kitudja hová, merre. Terveim szertefoszlottak. Csak mentem, mentem és mentem. Leértem a vasútállomásra, és elhomályosodott tekintettel figyeltem az emberek érkező, s távolodó alakját. Kate Bonetti nincs többé. Most kezdődik egy szebb jövő, egy új fejezet ebben az életnek nevezett szenvedésben. Persze ha kitudom találni, hogy mennyire menjek messze és mégis hová... Á! Ez az! Roosendaal (Hollandia). Pont elég távol áll mindentől és mindenkitől. Pont megfelelő egy ilyen elcseszett sorsú embernek, mint nekem. Elmentem megvenni a jegyet, majd kissé bosszúsan felszálltam a vonatra a kevéske holmimat magammal cipelve. Ugyanis elég borsos ára volt a vonatjegynek. Útközben ki kéne találnom valamit, hogy hogyan és miből fogok megélni, mivel fogom igazolni magam és rengeteg más kérdésre megoldást kell találnom. Itt az idő: Kate Bonettinek meg kell halni.

Beléptem egy poros vagonba, majd cuccaimmal együtt levágtam magam egy ülésre, és vártam. Vártam hogy elinduljon és végre elkezdődjön egy új fejezet az életemben. Miközben az indulásra vesztegettem az időmet, körbenéztem kik vesznek körül. Próbáltam kitalálni, hogy vajon kinek mi lehet a saját története. Velem szemben egy meggyötört arcú, idős hölgy ült. Jól öltözött és ápolt volt. Őszes haja bedauerolva, ajkán piros rúzs, fülében gömb alakú, fehér fülbevaló. Sokáig néztem és elmélkedtem. Mit rejthet a múltja? Szörnyű gyermekkort, mikor még a tűző napon hajnaltól estéig verítékbe úszva kellett dolgozni a földeken? Vagy jobb családból származhatott? Műveltség, könyvek, tudomány, esetleg érettségi? Ami manapság már teljesen átlagos, de az ő idejében elég nagy dolognak számított. Követhetett el hatalmas hibákat az életben? Lehetnek unokái? Ha igen, akkor hogy viselkedhet velük? Mindegy is, nem számít ez nekem. Sosem fogom megtudni a válaszokat, ha meg igen, akkor sincsenek hatással az én szánalmas életemre. Foglalkozzak inkább csak a saját botrányos dolgaimmal. 

Tőlem baloldalra egy cirka 19 éves fiú ült. Tipikusan a mai idióta, botrányos, szinte irritáló kinézettel. Pattanásos arc, vézna testalkat, bezselézett haj, fejét hatalmas fülhallgató, ami persze legalább 20.000 forintba kerülhetett, de a nadrágja és a cipője szakadt volt. Hihetetlen, hogy mennyire számítanak a külsőségek, hogy kinek, milye van. Botrányos. De most komolyan BOTRÁNYOS. Ha az ember valamit nem engedhet meg magának, akkor ne engedje meg magának. Csak sajnálatos módon olyan idióta társadalomban élünk... Ha nincs jó telefonod, márkás ruhád vagy drága holmijaid, akkor az emberek kinevetnek. Megvetnek, nem fogadnak be bizonyos közösségekbe. Pedig ez annyira "álszent" dolog. Persze ez csak a primitív emberekre jellemző. Igazság szerint az a leggazdagabb akinek nincs semmije. Vannak emberek, akik olyan szintre jutottak már, hogy nem érdekli őket a van és a nincs fogalma. Nem számít nekik semmi, csak a nyugalom.

- Menetjegyeket! Bérleteket! - Oh, a francba bele...úgy rám ijesztett ez a rohadt kalauz, miért nem tud egy kicsit halkabban ordítozni? A frászt hozta rám. Utálom mikor mélyen elmerülök a gondolatmenetem lefuttatásában és valami, vagy valaki -jelen esetben ez a szerencsétlen kalauz - közbevág.

Verseny

DÍJ

Sajnos, csak most jöttem rá, hogy kaptam ilyet, de nagyon köszönöm a díjat, Lia Crane-nek, a Néma Sikoly írójának. Borzasztóan fáj, de nincs lelkierőm ennyi kérdésre válaszolni, ennyi mindent elolvasni és szétküldözgetni. Úgy gondolom, hogy a díjat jogosan kaptam meg, mivel eleget dolgoztam vele. De azért még egyszer köszi. Ezen napon szeretném megragadni az alkalmat, hogy bejelentsem, hogy mától folytatódik a történet írása. 

Jó olvasást annak, aki eddig is méltatta, hogy elolvasta, aki meg nem, annak üzenem, hogy haljon éhen,

Nicole Black

Fourth

Negyedik fejezet

Vésett fájdalmak

Persze, hogy tudtam a választ, minden egyes kérdésre,amit feltettem magamnak. Valahogy kezdett egyre jobban dühíteni, hogy a tehetetlenség hálójába fonódom, miközben ismerem a másik utat. Azt az utat, ami megkönnyítené a napjaimat valamennyire és nem kéne görnyedten,lefelé nézve járnom az utcákon, miközben azon tűnődöm, hogy most, miként nézhetnek rám az emberek. Természetesen magam is tudtam nagyon jól, hogy szörnyű tettemről csak én tudok, hiszen Zick magával vitte a túlvilágra ezt a fájdalmat. Szerettem volna elfelejteni mindent mit akkor, aznap tettem, de nem ment. Szerettem volna ismét fellégezni miközben a kék égbolt tisztaságában elmerülök, de nem sikerült. Van egy bizonyos pont, mikor az ember úgy érzi, hogy nincs tovább,lépnie kell, hiszen nem bír ott maradni ahol jelenleg van. Pont ugyan így éreztem magam én is. Bármerre is léptem minden ember pillantása úgy hasított belém akár a késem Drága Zick gyomrába. Csupa fájdalom volt minden egyes perc számomra. Nagyvonalakban eldöntöttem, hogy mit is kéne tennem ebben a helyzetben,de úgy gondoltam,hogy ennek a lépésnek még nem jött el az ideje. Mindig kell egy kis köztes állapot, mikor az embernek van ideje lebegni a fehér ködben ,majd hirtelen lezuhanni a sötét gödör legmélyére. Amikor kiadhatja magából,azt ami bántja és senki sem keresi meg,hogy mi is áll a háttérben. Ahogy a székemen ültem egymagamban,szinte a fülemben hallottam a szavakat melyek lágyan súgták bűneim minden apró részletét. Nagyon sóhajtottam és úgy döntöttem eljött az idő egy kis „lebegésre”. Ismét elővettem naplómat és lapjait megtöltöttem lelkem apró darabkáival.

Csak ülök a széken s bámulok meredten, hallgatom mindig mi rosszat tettem.
Bűn,hogy élek,bűn,hogy vagyok Sosem leszek olyan kit elfogattok
 Torkomban gombóc,szememben könny elnyelek mindent,csak magam gyötröm.
A monológ véget ér,lassan felállok hátat fordítok s elsétálok.
Szobámban ülök,lehunyom szemem Azt kívánom: Bár ne lennék ezen a helyen.
Csak ringatom magam,szépséges álmokba elmennék innen bárhova.
Keresem kiutam,de nem találom Késemhez nyúlok,mi ott hever az ágyon, megfogom s csuklómat enyhén megvágom.
 Bőröm felszakad,vérem kiszalad fehér lepedőmre később rászárad.
Arcom letörlöm,kezem megmosom, Sóhajok közt mondom: Nincs semmi bajom.

Mikor megszököm innen az maga a mennyország.
De kérdem én: Utána miért térek vissza hozzád?
Ez az a hely hol mindig önmagam voltam.
Hol a tükörben nevet gyermekkori mivoltam.
Visszanevet rám a régi,aranyos kislány.
S lelkemből előjön pár régi foszlány.
Ki voltam akkor, mily boldog voltam,
S ezt a szépet magamtól eldobtam.
Ohh de jaj nekem mit tettem?!
Kétségek közt mindent tönkre tettem.
Csodás álmok,csalódások
Vágyak,tettek,megbánások.
El kell engednem régi tükörképem
Megbántam,hogy felélesztettem.
Ég veled nevető kislány ki a tükörből olykor visszanéz rám.
Csak maradj holt,s többé ne kelj fel
Hidd el jobb így ezerszer.

Tulajdonképpen igen… mikor valahonnan elszakadhat az ember az egyfajta boldogság, de mégis megjelenik az a furcsa űr ott belül a mellkasában. Nehezen tudom elhelyezni magamban az érzéseimet és eldönteni azt,hogy vajon jó e amit teszek. Gyűlöltem a várost ahol éltem, a folyót,ahová régen naponta jártam, a szobám falai közt már nem éreztem magam biztonságban. Tovább kell,hogy lépjek. Szükségem lesz valami újra,ami teljesen elhatárolódik a régi életemtől, hogy többé ne szakíthassa fel semmi a sebeket melyeket gondosan takargatok a világ előtt. Még egy kis fájdalom belefér. Sosem voltam jó a búcsúzásban és az elköszönésben. A szavakat mindig is ügyetlenül pakolgattam egymás után és olykor-olykor megbotlott a nyelvem. Ezért döntöttem úgy,hogy nem személyesen búcsúzom el. Így valamivel egyszerűbb. Bármennyire is kínzott a vágy,hogy megvárjam apámat, egy utolsó ölelés erejéig,mégis úgy döntöttem,hogy inkább egy levelet hagyok neki. Rengeteg dolog kavargott a fejemben a szeretetről, kötődésről és a törődésről. Tudtam jól, hogy mennyire szeret és mit jelentek neki,de egyszer mindennek vége szakad. Én egy újabb fejezetet nyitok, apám pedig 42 fejezetet zár le miután rájön,hogy végleg elvesztett. 

Fogtam egy utazótáskát,gyors mozdulatokkal beledobáltam néhány létfontosságú dolgot, majd a konyhába vonultam a táskával együtt. Leültem az asztalhoz,tollat s papírt fogtam aztán írni kezdtem: 

Szia Apa! Tudom, hogy meglepve fogod ezt a levelet olvasni. Sajnos nem maradt más választásom, mint itt hagyni téged magadra. Nem szeretném,ha magadat vádolnád, hiszen Te tényleg minden tőled telhetőt megtettél. Ne tegyél fel magadnak kérdéseket,mivel a választ megírom a „miért”-re. Olyan dolgot tettem meg,amivel borzasztóan nehéz együtt élni. A szeretteim mindig fontosak voltak számomra,bár nem sok akadt belőlük. Muszáj új életet kezdenem,egy új helyen. Nélküled. Ég veled! 

Puszi: Kate 

Nagyon jól tudtam,ha elolvassa ezt a levelet számára egy világ dől össze és már nem lesz értelme az életének,hiszen nem lesz már ott az aki éltette. Nem írtam neki regényeket,sőt még tömött sorokat sem, hiszen nem a mennyiség a lényeg,hanem a tartalom. Gondoskodtam róla,hogy mindenre adódjon lehetősége a levél elolvasása után. Kitettem az asztalra egy üveg bort és két levél nyugtatót, mellé egy fegyvert helyeztem teli tárral majd végül egy csomózott kötelet akasztottam a mennyezetre. Ezek csak lehetőségek voltak. Választhatott az élet és a halál különböző fajtái közül.

Az ő döntése volt mit választ, nem manipuláltam semmivel. Úgy terveztem,hogy bármelyik utat is választja nem fogom végignézni. De ma korábban tért haza a munkából. Hallottam a kocsi ajtajának csapódását,s szívem majd kiugrott a helyéről. Hirtelen vettem egy kis levegőt,melyet el is felejtettem kifújni majd, gyors, könnyed léptekkel kiosontam a hátsó ajtón,s leguggoltam a konyhaablak alá, ahonnan néha mesteri óvatossággal pillantottam be,hogy szemmel követhessem mi zajlik a konyhában. Láttam apámat amit a levélhez nyúl,majd felemeli. Miközben olvasta szemöldökét ráncolta,de arca meg se rebbent. Kisvártatva föl s le mászkált az asztal mellett. Idegesnek tűnt. Tenyerét végigsimította arcán,miközben nyakát hátrahajtotta.

Kicsit közelebb lépett az ablakhoz,mire én gyorsan lelapultam. Vártam néhány másodpercet, ami óráknak tűnt ebben a helyzetben, de mire felkeltem volna már csak egy nagy durranás hallatszott ki a házból, majd hallani lehetett amit az élettelen test a padlóra rogyik. Testem megrázkódott, a hideg végigfutott minden porcikámon.

Third

Harmadik fejezet

Ébren alszunk a halálban

Látásom a sós nedvességtől elhomályosult s végül elmorzsoltam pár könnycseppet majd a folyóba dobtam a levelet. Egy darabig eltöprengtem rajta,hogy vajon volt e értelme ennek a levélnek.? Egyik felem erősen vitatkozott a másikkal,de nem jutottak közös nevezőre. Mindig csak az örökös belső harc önmagunkkal,ami felemészt.Úgy döntöttem,hogy ismét sarkon fordulok és elindulok haza,mintha misem történt volna. Bár ezt lehetetlen nem megtörténtnek nyilvánítani,de azért megpróbálom,hátha. Hiszen már nagyon úgysincs mit vesztenem. Legalábbis jelenleg nagyon úgy érzem.Még mindig képtelen voltam emelt fővel végigmenni az utcán. Csak lehajtottam a fejemet úgy,hogy hajam az arcomba hulljon és ne lássak másokat. Ettől kicsit úgy éreztem,ha én nem látom őket,akkor ők sem látnak engem. Micsoda gyermeki felfogás egy én korombeli embertől. De azért be kell vallanom néha lopva feltekintettem az emberekre,de valahogy semmi sem váltott ki belőlem érzelmeket. Nem érdekeltek a vidáman rohangáló kisgyermekek,sem a büszke anyukák, akik nézték amint kis porontyaik ügyetlenül bukdácsolnak vagy éppen másznak a mászókán felfelé. Az egész világ üresnek és színtelennek tűnt számomra. A bűntudat ugyanúgy áthatott, mint ahogy eddig sőt lehet még jobban. Rettenetesen szörnyű érzések kavarogtak bennem. Próbálkoztam elhessegetni, kitörölni őket de hiába. Szememből ismét kicsordultak a könnyeim és a mellkasomra egy mázsás súly nehezedett, amit senki sem tudott onnan leemelni. Szerencsére egészen rövid idő alatt hazaértem így nem kellett azon aggódnom, hogy egy nyugger odalép hozzám és megkérdezi kedves, nyugodt hangon: - Mi a baj aranyoskám? S miközben szeretetteljesen simogatja hátamat, szívem teljesen összerogy és zokogásom közepette csak  -csak kinyögöm: - Ohh semmi csak bűntudatom van mert megöltem a szerelmemet. Jézus teste?! Még belegondolni is rossz. Egy darabig álltam az ajtó előtt,majd nagyot sóhajtottam és bedugtam a kulcsot a zárba,elfordítottam majd lenyomtam a kilincset. Mikor beléptem a házba drága kiskutyámon kívül senki sem volt ott. Érezhette rajtam, hogy valami nincs rendben, hiszen megszimatolt aztán hátat fordított nekem. Úr isten. Nincs is annál rosszabb érzés mikor már a kutyád is hátat fordít neked. Na jó... Levetettem a dzsekimet, felakasztottam a fogasra, majd bezárkóztam a szobámba.

Úgy gondoltam jó lesz picit elnyúlni az ágyon miközben kapcsolgatom a tévét. Miközben a csatornák közt keresgéltem egy pillanatra megálltam a híradónál.Egy eltűnt lány halálesetét közvetítették. Úr Isten...! Hasított belém hirtelen a gondolat. Mivan ha megtalálják Zick testét? Vagy már meg is találták? Számtalan kérdés és lehetőség merült fel bennem. Azzal nyugtattam magam, hogy biztosan felkeresett volna a rendőrség, ha szükségük lenne rám. De ekkor jutott csak eszembe, hónapokig szinte halottként feküdtem egy kórházban. Nem is tudhattam mi történt abban az időintervallumban. Gyorsan felültem, bekapcsoltam a laptopomat majd rákerestem az elmúlt hónapok híreire. Iszonyatos mennyiségű információt kellett befogadjon az agyam. Fáradt voltam már, későre járt az idő

Mire végeztem a kereséssel alig bírtam nyitva tartani a szememet. Így hát leoltottam a lámpát, hátradőltem és magamra húztam a takarót. Imádom az érzést,mikor az ember olyan fáradt,hogy álomba-szédül. Nem forgolódtam és nem kellett sokat várjak ahhoz hogy belemerüljek az álomvilágba. Ezt a szót olvasva az emberekben inkább egy szebb,boldogabb, nem létező világ képe jelenik meg, ahol minden annyira békés és csodás, de amit én álmodok az közel sem a meghitt szépségről szól. Rémálmok gyötörnek amióta az eszemet tudom. Persze néha vannak nyugodt éjszakáim, de ez az éjjel nem a nyugalomról szólt. Baljós álomnak tűnt. Mikor felriadtam szívem hevesen lüktetett s veríték csorgott le a homlokomról,testem beleremegett a borzalomba. Minden annyira valóságosnak tűnt. Percekig tartott mire magamhoz tértem és rájöttem,hogy az egész csupán csak egy rossz álom volt,de számomra mégis komoly jelentéssel bírt.

Mintha valamire figyelmeztetett volna, Mikor ilyen vagy akár ehhez hasonló dolog történik velem mindig versek írásával nyugtatom magam. Kicsivel jobb,könnyebb lesz. Az érzelmek felszakadnak,akárcsak a tüdőbe rakódott váladék,amit felköhögnek az emberek. Könnyebb lesz utána,hiszen valamitől megszabadultak,aminek normál esetben nincs helye az emberben. Szédülten feltámaszkodtam ágyamból majd körbenéztem a szobámban,miközben szememmel a naplómat kutattam. Ohh meg is van. Az asztalomon hevert pár könyv alatt. Nem volt kedvem kikászálódni a takaróm alól, így hát ügyetlenül nyújtóztam az ágyamból az asztalomig.

Sokszor megesik,hogy inkább a nehezebb utat választjuk, mert azt gondoljuk,hogy így könnyebb lesz. Ki lehet ezt vetíteni hétköznapi és akár nagyobb hangvételű eseményekre is. Nos de a lényeg meglett. Nagy küszködések árán a napló és a toll a kezemben volt,én pedig írni kezdem, hogy kijöjjön belőlem az, aminek ki kellett jönnie.

Felnyílt a szeme, csak bágyadtan pislogott, 

Nézte a plafon,s ébren álmodott. 

Rémképek zúdultak torzult elméjére. 

Görcsös szorítás tört teste minden részére. N

em látott mást csak kihűlt testeket 

Levágott fejeket,lábakat,kezeket.

 Előtte hevert mind mint nagy emberek lába előtt a világ, 

De bárhová lépett,nem teremt más csak halott virág.

 Dögszag tölti be a saját terét, 

Húzza a görcs egész testét. 

Fejét hátraszegte... könnyed sóhaj után tisztul zavart elméje.

 Rájön, mit látott nem más csak csalfa képzet.

 Mégis előtte lebeg az a szutykos "élet".

Hú mennyivel jobb most így. Ez az álom teljesen megzavart. Persze nyilván azért mivel simán bekövetkezhet..elvégre megöltem egy embert,akit a folyóba dobtam,nem törődve azzal, hogy netán valakinek feltűnik a hiánya,vagy, hogy egyszer teste darabokban ér partot és a rendőrség majd az ajtónkat veri elfogató-paranccsal a kezében. Grr...még bele gondolni is rettenetes. A hideg futkosott végig a hátamon. Nos úgy döntöttem,hogy míg nem késő addig kell lépnem valamit. Ki kell találnom mit kezdjek magammal, el kell tűnnöm innen,de úgy hogy az ne legyen túlságosan gyanakvásra méltó. Ahh... Miért van ennyi sok szarság az emberi életben? Miért nem lehet minden gondtalan? Ugyan már..ezek csak amolyan költői kérdések, hiszen nagyon jól tudom rájuk a választ.

Second

Második fejezet

Vallomás egy halottnak

Próbáltam valamiben megkapaszkodni, de a földre zuhantam. A következő pillanatban már csak a gépek csipogását hallottam. Kinyitottam a szemem s mikor körbe néztem észleltem, hogy egy kórházban fekszem. A falak fehérek,az ágyak tiszták s a fertőtlenítőszag iszonyatosan erősen érződik. Olyan tisztának és világosnak tűnt minden. Apám az ágyam mellett ült,arcát tenyerébe süllyesztve. Amint végignéztem rajta láttam,hogy nincs túl jó passzban. Az aggodalmát szinte érezni lehetett a levegőben. Bűnbánóan néztem rá. Megakartam nyugtatni. Pár kedves szót szólni hozzá,de egy hang sem jött ki a torkomon. Kezemet lassan,erőtlenül nyújtottam felé majd megsimogattam a térdét. Fejét felemelte és csillogó szemekkel nézett rám. - Hogy vagy kicsikém? Szólni nem tudtam így hát csak megfogtam a kezét és gyengén szorítottam. Szemeim könnybe lábadtak, torkomba pedig hatalmas gombóc fészkelte be magát. Sok pillanat közül az egyik melyhez az ember beteges erőkkel ragaszkodik. Ismét gyermeknek érezni magunkat s némi törődést kapni. Hosszú hatás szünet után, mire végre egy kicsit összekapartam magam megszólaltam. De a szavak mégsem úgy hagyták el a számat,mint ahogy én azt elképzeltem. Talán ahhoz tudnám hasonlítani,mint amikor egy seggrészeg ember próbál érthető mondatot kicsikarni magából.
- "Igen. Minden rendben van."
Ez volt az a mondat amit szerettem volna kinyögni Apám nagyon sóhajtott. Talán a megkönnyebbültségtől vagy csak a terhektől. Számításaim szerint még mindig május 21.kedd volt. Erre az egy dátumra tisztán emlékeztem. Ez volt az a nap mikor..mikor Zick "meghalt". Ismét szólni kívántam idétlennek tűnő gagyogásommal.
 -Milyen nap van?- Apám nagyon erősen próbált koncentrálni,hogy megértse mit is mondok neki. Arca megdermedt s szemöldökét ráncolta miközben zagyva szavaimat elemezte. Egy kicsit várt,majd így szólt:
- Péntek van Kate.
Hmm..mikor átgondoltam a napokat úgy éreztem nincs semmi baj csak pár napot pihentem. De az agyam iszonyatosan lassan működött. Iszonyatos erőfeszítések árán tudtam kiszámolni,hogy keddtől péntekig hány nap telhetett el.
- Szóval 3 napot aludtam? - Apám ismét nagyot sóhajtott,szemében némi szomorúság látszódott és kisvártatva kinyögte: - Augusztus van. Eleinte alig fogtam fel. Mintha egy rossz vicc lenne az egész. Csodálkozva néztem apámra,aki csak felállt és kiment szólni az orvosnak. Nagy eseménynek tekintették,hogy végre felkeltem. Szinte semmit sem tudtam. Az agyam működése igen lassú volt,de a járás még a gondolkodásnál is nehezebb volt. Az élet annyi nehézséget gördít elénk. Meg kell tanultunk járni,beszélni és saját döntéseket hozni. Egyszer is elég lett volna keresztülmenni ezeken nemhogy kétszer.Még 3 szörnyű hetet töltöttem el a kórházban mire valamelyest ismét a régi lettem.A terápiák és az orvosok rengeteget segítettek. A járás ismét gyerekjáték volt.Amikor kiengedtek otthon visszazuhantam a gondolatok sötét mélységébe. Zick. Hiányát senki és semmi sem pótolta. Hiába vettem be bármit nem segített rajtam sem az alkohol sem a gyógyszerek.Lassan az élvezeti szerek ismét hatalmukba kerítettek,de tudtam,hogy nem szabad hagynom,hogy a pillanatnyi édes mámor ismét elragadjon. Tennem kellett valamit. Gyerekes ötletnek tűnhet,de úgy gondoltam írok Neki egy levelet. "Kedves Zick! Iszonyatosan hiányzol. Lelkemben hatalmas űr tombol amióta elmentél innen. Egyedül maradtam.Nélküled. Elvettem tőled az életedet, aminek nem így kellett volna lennie. Szeretnék melletted lenni, ott ahol már senki és semmi nem állhat közénk. Talán egyszer , majd megbocsájtod nekem amit tettem,de félek,hogy az örökkévalóság is túl kevés idő lenne hozzá. Szeretlek: Kate" Mikor megírtam a levelet gondosan összehajtottam és egy bordó szalaggal átkötöttem. Felkaptam a dzsekimet és elindultam az ajtó felé. Mikor kiléptem az utcára megcsapott a kellemes,friss levegő. Hűvös őszi idő volt már. Gyomrom görcsben állt miközben a cél felé tartottam. Hideg szél fújta a színes őszi leveleket,de a világ mégis fekete-fehérnek tűnt számomra. Fejemet lehajtottam,miközben tekintetemet a földnek szegeztem. Néha-néha felpillantottam,hogy tudjam merre tartok. Mikor a folyóhoz értem csak bámultam a távolba és eljátszottam a gondolattal, mennyire felszabadító érzés lenne számomra a halál. De mit is érnék el vele? Hiszen utána már semmit nem éreznék.Torkomba ismét befészkelte magát egy nagy gombóc,amitől szinte levegőt sem kaptam. Elmorzsoltam pár könnycseppet majd a folyóba dobtam a levelet.

First

Első fejezet

A mocsok csontig hatol

Egy darabig még meredten nézte ahogy kedvese holtteste elúszik a habok közt,majd hátat fordított neki és elindult haza. Útközben nem gondolt semmire csak az elmúlt pár óra képei határolták el gondolatait. Hatalmas üresség tátongott vérző szívében. Mikor házuk ajtaja elé ért pár percet habozott. Nem merte lenyomni a kilincset. Bűnösnek, mocskosnak érezte magát. Rajta kívül senki sem tudott a történtekről,de mégis magával ragadta az érzés, hogy bárki ránéz,tudja mit tett. Hamar elhessegette baljós gondolatain, sóhajtott egyet, lenyomta a kilincset,majd belépett az ajtón. Lehajtott fejjel igyekezett szobája felé. Mikor bért körbetekintett,leült az ágyára, ölébe vette naplóját, s írni kezdett. "Kedves Naplóm! Szinte egy lélekkel rendelkező tárgy vagy számomra.Ha megfogom tollamat,kivetíthetem rád a bánatomat. Úgy érzem,hogy ettől a ponttól már nincs lejjebb. Nincs ehhez hasonlítható dolog. Olyan mintha egy kútba estem volna, melyek mélyéről már nincs ki kihúzzon, de még ennél is rosszabb. Talán egy örök élet egy zárt koporsóban a föld alatt, honnan soha senki sem ás ki. A világ oly erősen fojtogat sötét karmaival. Számomra nem maradt már más ebben a világban, mint az örök fájdalom, s a megbélyegezettség. Megöltem azt az embert akiért még dobogott szívem s amiért megérte minden reggel felkelni. Mosolya többé már nem csillan fel, szemei nem nevetnek rám. Lelke sem ölel magához szorosan, mikor úgy érzem magam, hogy eljött a nyár utolsó napja, s én örökre kint maradok a hidegben. Most pont ezt érzem. Még azt a cseppnyi boldogságot is elmartam magamtól, ami megmaradt nekem ezen a Földön. Mától én írom a történetemet." Ettől a naptól kezdődött minden.

Kate Bonetti szemszöge

A nevem Kate Bonetti, 21 éves vagyok. Rengeteg keservet és fájdalmat kellett megélnem. Édesanyám nem törődött velem. Számomra halott volt, de a fájdalmat erősen fokozza, hogy él, de engem mégsem keres. A barátaim 2 éve elhagytak a drog és alkoholproblémáim miatt. Egy kis lakásban élek a kutyámmal és édesapámmal. Hmm... milyen kétségbeesett tud lenni az ember, ha végleg egyedül marad. Az életemet állandó rettegés töltötte és tölti is ki. Mikor Zick megcsalt az életem egy része kudarcba fulladt. Egy idő után gyógyultak a sebek, de a hegek megmaradtak. Kibékültünk. De.. tudjátok-e milyen érzés mindennap attól félni, hogy nem vagy elég jó annak, akiért bármit megtennél? Attól félni, hogy ugyanaz megtörténik vagy csak egy napon fogja magát és kisétál az életedből? Ő mindent megtett, hogy átsegítsen a nehéz időszakon, de végül egymás vesztébe rohantunk. Nincs mit tennem, új életet kell kezdenem. El kell, hogy rejtsem azt, ami a szívemet apró szilánkokra törte. De ez még nem fog menni. Most még nem. Hmm.. azon gondolkoztam mitévő lehetnék, de semmi sem jutott eszembe. Úgy döntöttem elmegyek veszek egy forró fürdőt és lemosom magamról a sok szennyt, hátha attól könnyebb lesz kicsivel ,de korán sem így történt. Amint megnyitottam a csapot eszembe jutott a folyó vízének csobogása. Előjött minden. Zick sápadt, erőtlen teste amint a víz elmossa... Bűntudat, fájdalom, keserűség, félelem és egyedüllét. Ennél szörnyűbb érzések ritkán kavarognak az emberben úgy gondoltam le kell mosnom magamról mindezt. Miközben erősen súroltam testemet ezek a sorok nyertek életet a fejemben:

"Elment Ő fürödni, hogy lemossa magáról a mocskot,

Melyet lelkiismerete és a megbélyegzés reá aggatott, 

Neki is látott hamar, nem várhatott, hiszen közel a vihar. 

Súrolta bőrét, de mindhiába... 

Mocskosan hevert a bűnnel teli kádba'.

Csak dörzsölte testét...egyre erősebben, 

Apró műanyag szálak hevertek mélyen a bőrében. 

Húzta hát jobban..föl s le, 

Mígnem felszakad puha bőre. 

Bíborban úszott karcsú lába, 

Bőrének darabja hullt hát a kádba

. Nézte, nézte...de mindhiába. 

Már nyúzta bőrét, cafatokra súrolta gyönge testét.

A víz színe akár a vörös rózsa.

S benne fekszik ki magát "tisztára" mosta."

Mikor már teljesen elöntötte elmémet a sötétség és fejem fölött egyre inkább gyűltek a viharfelhők észbe kaptam. De már késő volt. Lábamból ömlött a vér,de nem tettem semmit csak néztem,ahogy lefolyik,majd szépen elmosódik a vízben akárcsak Zick vére, amit a kezemről mostam a patakba. Kis idő elteltével úgy döntöttem kiszállok és elindulok a szobámba,de korán sem így történt. Mikor felálltam és kiléptem a kádból,lábam elgyengült és remegett akárcsak a kocsonya. Próbáltam megtartani magam,de mintha egy mázsás súly zúdult volna a nyakamba. Fejemben erős nyomás keletkezett,látásom kezdett elsötétedni, éreztem, hogy testem minden ereje elhagy. Próbáltam valamiben megkapaszkodni, de a földre zuhantam.